novella címkéhez tartozó bejegyzések

A kis ház és a bárka, avagy összerabolt szövegrészletek úszkálnak az űrben…

Egyre aszó, üres gyomor az űr, évmilliónként ha még rándul egyet, aztán morog és korog hozzá, egészen úgy, mintha az ég dörögne, csak éppen hosszan, nagyon hosszan. Közben megszületik az ember, felnő, és már magától értetődő a dörgés – bizonyára nem is lehetett másként, talán nem is volt egyéb hang soha. A gyermekeit úgy tanítja, a világ rendje, ím, ez, az ükunokák pedig előbb egymást, később magukat lövik főbe, mert az idővel mégis elhaló zajt a világvége jóslatának vélik, ahogy a születések elmaradását is, vagy azt, hogy talpuk alól lassanként szétfoszlik a szilárd talaj.

A teljes szöveg a Bárka folyóirat aktuális számában, és most már a bárkaonline-on is.

Címke , , , , , , ,

Írótábor 2015

Állítólag nem eshet meg olyan történet, melyben nőkről nincs szó; ha megeshet mégis, nem gondolható végig; ha el lehetne gondolni, nem volna mesélhető. Nincs nagyobb irodalmi modortalanság, mint egy nő nélküli történet.

A fenti sorok egy Vida Gábor kötet hátsó borítójáról származnak, és ami az idei Írótáborban megírt befejezett szövegeimet illeti, aligha vádolhatna bárki (irodalmi) modortalansággal.

Dunapart

(Körtvélyes Ákos fotója)

Bővebben…

Címke , , , , , , , , ,

Repülőleckék – novellám a Várad 2014/6-os számában

Részlet a szövegből:

Ettől a felfedezéstől a boldogság úgy környékezte meg, mint egy hatalmas tüsszentés, ami az utolsó pillanatban mégsem robban ki, hanem felszívódik a semmiben. Az ember ilyenkor már hiába néz a napba, felkapcsolt villanykörtébe, neoncsőbe, csak magát kínozza. Még jóformán meg sem fogalmazódott benne a felismerés, hogy nem tévedett, hogy mégiscsak van nő, és a nő nem a világ valamely távoli pontján rejtőzik, hanem pontosan az ő feje fölött, a lépcsők végén, fenn a toronyban, máris erőt vett rajta a csüggedés. Hát miféle nő az, aki belegyalogol a szarba? És miféle alak vagyok én, hogy egy ilyen után rohanok? És egyáltalán, hogy jön ez a nő ahhoz, hogy szaros lábbal másszon fel oda, ahonnan bele lehet nézni a messzeségbe, és nem vézna fák meg koszos épületek zárják el a teret, hanem látni lehet, látni mindent, ami fontos, ahol a por, a füst, a szmog, a kosz, a zaj, a szar fölé emelkedik az ember, és úgy tekinthet le a városra, mintha köze sem lenne hozzá, és annak láthatja, aminek mindig is képzelte: szétfolyt madárpiszoknak egy hatalmas térképen?

A teljes szöveg itt.

Címke , , , , ,

Szabadulástörténet – novellám a szeptember 10-i Helikonban

Részlet a szövegből:

Nem szabad türelmetlennek lennem – mondja. Lehet, csak én képzelem úgy: sok idő telt el őrködésem kezdete óta. Mérnem kellene az időt. Ismét körbejárja a termet, körbe a kamrákat, de nem talál az idő mérésére alkalmas eszközt. Visszakuporodik a terem közepére. Füle tövéből szőrszálat ránt ki, szemmagasságba emeli, elengedi. Majd én megmérem az időt – mondja, és türelmesen várja, hogy a szőrszál földet érjen.

A teljes szöveg itt.

Címke , , ,

Kölcsönmondatból sarjadó szövegrészlet

Egy lüktető szívről álmodik. Elevennek, forrónak, titokzatosnak, ujjpercnyinek álmodja. Ha valahol hibát fedez fel rajta, türelmesen álmodja tovább, amíg tökéletesre nem formálódik. Vérereket és tüdőt álmodik végtelen türelemmel. Ahogy ezeket befejezi, májjal, beggyel, egyéb belső szervekkel folytatja. Elkészül a madárral, az pedig elrepül. Nem bír a nyomára bukkanni, ezért újraálmodja. A sokadik próbálkozás után a madár ott marad. Naszibu elégedett. Szája szegletéből nyálcsepp buggyan elő. Imádkozik a madárhoz és továbbálmodja azt. A madár csőre, feje emberi, női arccá és koponyává alakul, szárnyai megmaradnak, de a tollak emberi karból sarjadnak. A karmos lábak hosszú, barna női combokká nyúlnak, gazdájuk pedig Naszibura mosolyog. Ő int, felkínálja magányos világát a nőnek, az pedig kilép az álomból. Naszibu kinyitja a szemét, de teremtményét sehol sem találja.

Címke , , ,

Barátaim macskák című írásom a friss Helikonban (április 10.)

Részlet a szövegből:

A nő már nincs ott. Igyekszem határozottnak látszani, de valójában teljesen tanácstalan vagyok. Odalépek a férfihez, és megkérdem, hogy miben tudnék segíteni. Nem szól. Bámul maga elé. Ismét megkérdem, ekkor szégyenlősen elmosolyodik, és lesüti a szemét. Leülök mellé. Én a járókelőket bámulom, ő a földet. Megszállott vagyok, mondja halkan. Leguggolok vele szemben, hogy értsem amit mond. Visszakérdezek, erre megismétli: Megszállott vagyok. Megint nem tudok mit mondani, ezért megkérdem, hogy érti, közben meg már azon gondolkodom, miféle démonokkal viaskodhat őrületében szegény. Rossz nyomon járok.

Címke , , ,