Bizonytalanság az identitás körül

Erősen hosszú idézet következik Bodor Ádám A börtön szaga című könyvéből. Próbálnék én magamtól is ilyeneket írni az aktuális helyzetünkről (vagy a sajátomról legalábbis), de minek, ha B.Á. 12 évvel ezelőtt már megírta?

Adyt […] ki tudja, miért, nevetségesen korszerűtlennek éreztem, az a jelenség, illetve a poéta, akit ő megszemélyesített, engem kifejezetten taszított. Mostanság döbbentem rá, és milyen félelmetes: mindaz, ami őt annak idején bosszantotta, azzal mostanság is nap mint nap, újra szembesülünk. A diktatúra a maga nehezékeivel egyszerűen elnyomta, elfedte a nemzetképünket, másfajta bajainkat, ezért az egyszerűség kedvéért mindent a kommunizmus számlájára írtunk. Most aztán a feudális örökség – úgy látszik, nem volt elég idő kinőni – továbbra is itt nyomaszt a mindennapokban. Mintha száz esztendő nyomtalanul elsuhant volna fölöttünk. Eltelt egy évszázad, egy nemzet történetében rettenetesen sok idő, és a gondolkodás, a cselekvés dimenziói itt alig változtak, az alapvető nagy bajok ugyanazok. Mintha valami öröklött, folyamatos válságban kellene itt élni, amiből a társadalom erőtlen kilábalni. A költőnek ezen a tájon mindig van mi fölött keseregnie.

Milyen válságra gondolsz? Erkölcsire?

Többek között, hogy mindjárt a legrosszabbal kezdjem, arra a bizonytalanságra, ami az identitás körül jelentkezik. A mai társadalom magyarságképe meglehetősen elegyes, színeit itt-ott még árnyalják a romantika meg az internacionalizmus tónusai, de ha a szélsőségektől sikerül is eltekintenünk, akkor sem mutatkoznak meg elég markánsan azok a vonalak, amelyek érzelmi kötődéseink irányát, intenzitását jelzik. Kétségtelen, az önismeret folyamatosságát történelmünk minduntalan megzavarta, az utóbbi százötven év történéseinek emlékét legjobb esetben is bizonyos fokú ambivalencia hatja át. A folyamatosság hiánya, az emlékezés bizonytalansága és megannyi más tényező mellett, mintha lelassult volna a társadalom reakcióképessége, így a demokrácia intézménye, valamint napjaink förgeteges újdonságai is készületlenül érték. Pedig az idő rettenetesen fölgyorsult, európai környezetünk megváltozott, ebben az új helyzetben nem ártana egy kis élénkség, mondjuk a jogalkotás terén, és egyáltalán azokon a területeken, amelyek mind a gazdasági mozgások, mind a polgári lét feltételeit megszabják.

Az ember azt képzelte, ötvenhatban összekovácsolódott, nagykorúsodott a nemzet, és ha váratlanul kínálkoznék rá történelmi esély, készen áll a ragyogó kibontakozásra. Az álombeli esély nem egészen meglepetésszerűen, történelmi körülmények képében valósággá vált, ám ezzel egy időben felszínre került valamennyi gyöngeségünk, békétlenségünk, egész patópáli örökségünk. Tetézve mindez valami elidegenítő homállyal, ami a lelkekből árad. Rosszabb ez, mint Ady korában volt, mert közben eltelt száz fontos esztendő. Mi a fene történhetett? Valaki közben keresztbe tett nekünk? Egyszer-kétszer minden bizonnyal. Csak úgy kapásból, hogy túl messzire ne menjünk, mindjárt Trianon ötlik az ember eszébe. Az biztos, hogy egy ilyen beavatkozás nem használt volna egyetlen nemzet személyiségfejlődésének sem. Egyre világosabb, hogy amikor a nagyhatalmak – nem is biztos, hogy legmélyebb meggyőződésük szerint – igazságot akartak szolgáltatni néhány félig-meddig jogfosztott nemzetnek, egy másikat taszítottak méltatlan sorba Európa kellős közepén. Mármint minket. Ezzel a vereséggel, és azzal, hogy megtört a nemzet évszázados intézményeinek kontinuitása, elképzelhető, hogy bizonyos fokig történelmi öntudata is megzavarodott, a türelmetlen szomszédok gyűrűjében megrendült önbizalma. Ráadásul az akkori válságos helyzetben, angyaloktól hordozott címerünkkel a magasságos égboltozaton, több volt a hagymázos vízió, mint a józan, bölcs és bátorító szó, ezáltal a status quo megértése, megemésztése első pillanattól túlságosan is súlyos terhet jelentett. És úgy látszik, teher maradt ez mindmáig. Még a másik oldalon, a nyertesekén is. A jelek arra utalnak, a részleteiben cinikus és barbár döntést haszonélvezői sem bírták mindmáig megemészteni.

A közelmúlt történelmének identitásformáló hatása bizonyára mélyreható tudós elemzések után kiált, ám a köznapi gondolkodás szintjén akár Trianon is lassacskán leegyszerűsödve, már csak mint történelmi pech él az emlékezetben, ha nem is kifejezetten a balszerencse művének tekinthető. Az tény: a legrosszabb történt a legrosszabbkor. Magyarország ekkor és ezzel veszítette el a lehetőségét és képességét, hogy fölemelkedésében lépést tartson a földrész élenjáróival, egyben elveszítette esélyét arra nézve, hogy ez a felzárkózás az archaikus szerkezetű társadalom szintjén is beinduljon. A kibontakozás számára a század elején éppen reális távlatok nyíltak, amikor az ország olyan szerencsétlenül háborúba keveredett. Az azt követő diktátum nemcsak hogy fizikai értelemben megosztotta a nemzetet, de mind honi, mind európai integrációs, kiegyensúlyozó folyamatoknak is véget vetett. Meglátásom szerint ennek a nem kívánt eseménynek igazi átka nem is az országnyi területek elvesztésében érzékelhető – lássuk be, elég régtől fogva szomszédaink éltek ott többségben, gondjaikra nem figyeltünk kellőképpen –, inkább abban, hogy a provinciák elcsatolásával maga az anyaország vált a szó igazi rossz értelmében provinciává. Az anyaországi gondolkodás beszűkült egy ördögi körbe, amelynek mozgásaiból már nem bírt könnyedén kilépni, és a csonka ország megrendítő képével teljes diszkrepanciában még valami ostoba, diszkriminatív gőg is áthatja, amelynek köszönhetően az erdélyi magyart most már nemcsak szülőföldjén tekintik másodrendű állampolgárnak, ahol kisebbségi sorban maradt, hanem másodrangú magyarnak tekintik az anyaországban is. Bár nem vitás, a butaság egy külön kategóriájáról van szó, ez is az identitás része, ha nem éppen az maga. Van ebben bizony, valami fojtogató sivárság. Ennek terhét már semmiképpen nem illik másokra hárítani.

Pedig az Erdélyből bevándoroltak gondolkodása és életmódbeli különbözősége még nem jelent igazi próbatételt a toleranciára nézve… Előfordult-e, hogy Magyarországon is másodrendű magyarnak kellett érezned magad?

Ó nem. Én Erdélyben is egyenrangú polgárnak és egyenrangú magyarnak éreztem magam. Bár azt sem állíthatom, hogy e szándékkal bizonyos gyakorisággal ne találkoznék. Ám ha én ezzel érzelmileg megpróbálok azonosulni, akkor máris elismerem, hogy létezhetnek nálam magyarabbak, akik ezt velem akár éreztethetik is. A hülyeség, a fennkölt bunkóság, és nyilván a sovinizmus egy bizonyos állapotáról van itt szó: a magyar–magyar sovinizmusról. Ez egy osztódásra hajlamos nemzet tulajdonsága, amelyre a Trianon utáni állapotok meglepő módon, a várhatóval ellentétes módon hatottak. A nemzet egy bizonyos hányada kilencszázhúsztól fogva kétségtelenül tudatlanabb, gőgösebb és üresebb lett. Amikor a Bécsi döntést követően anyaországi tisztviselők kerültek pozícióba Erdélyben, primitív nemzeti gőg, úrhatnámság, velük együtt a tömény ostobaság áramlott a hivatalokba, ahonnan természetesen mindjárt kitúrták a kompetens, a helyi adottságok között jól eligazodó régi személyzetet. Apám, akire baloldaliság vagy kozmopolitizmus a legkisebb mértékben sem volt jellemző, rémtörténeteket mesélt tudatlanságukról, arroganciájukról, kártevő ténykedésükről, amit rövid ottlétük alatt kifejtettek.

Mindenesetre, ha bujkál bennem valamelyes sajátos erdélyi öntudat, az ennek az ostoba diszkriminációs szándéknak a reakciója: valahányszor magyarságomat, annak mértékét itt bármi módon kikezdik, besorolják, lefokozzák vagy kétségbe vonják, megajándékoznak egy plusz identitással. Talán nem is egészen alaptalanul. Mivelhogy én más nemzetekkel közös szülőföldön nőttem fel, egy igen robusztus német kultúra és a nem kevésbé virulens ortodoxia közvetlen szomszédságában, bizonyára igen fontos ismereteim gazdagabbak, árnyaltabbak, így nagy valószínűséggel alapvető dolgokról sokkal többet tudok honfitársaim e kirekesztő társaságánál. Akkor pedig elképzelhető, hogy nemzeti önismeretem is megbízhatóbb, és ehhez mérten higgadtabban, több tárgyilagossággal és méltósággal viselem magyarságomat is.

De sajnos, e tekintetben bölcsebbek elődeink sem voltak. Úgy néz ki, ebben a kérdésben nem vagyunk egészen vétlenek. Aki érzéketlen mások gondjával szemben, előbb-utóbb közönyössé válik övéi iránt is. Lássuk be, a magyar politikai érzék a kiegyezést követően – amikor erre úgyszólván utolsó esély kínálkozott – nem tudott kezelni sorsdöntő kérdéseket: a nemzetiségek gondja iránt közönyösen, ha nem éppen gőggel és ignoranciával viseltetett, elmondható, hogy ezernyolcszáznegyvennyolctól fogva ez a magatartás egyenesen vezetett a nagy trianoni trancsírozáshoz. A méltatlan eljárás földolgozása pedig rettenetes teher, kétségtelenül meghaladja a nemzet lelki erejét. Hagyjuk most Kolozsvárt, de ott van például Nagyvárad, bárhonnan is nézzük, évszázados múltú, klasszikus magyar település volt a döntés idején, földrajzi fekvése folytán soha nem is lehetett része a történelmi Erdélynek, akkor pedig hogy a fészkes fenébe került nyolc kilométerrel odébb, egy újonnan kijelölt határ túloldalára? Úgy néz ki, csak úgy, merő kiszúrásból. De négyszáz kilométerrel odébb, Kézdivásárhely is évszázados magyar település mind a mai napig, eközben túl esik egy másik ország geográfiai középpontján. És mégis, mivelhogy bánatában vagy a furdaló lelkiismeret hatására az akkori neves döntnökök egyike sem szúrta tökön magát, és nem létezik sem erő, sem mód, sem szándék, amely itt igazságot tehetne és enyhítene a döntés szigorán, már csak méltóságunk érdekében olyan fölemelő volna túl lenni végre minden szinten ezen a megpróbáltatáson. Úgy érzem, egy nemzet nagykorúsága ott kezdődik, amikor megújulva túl bír lépni kudarcain, veszteségein. Az örökös panaszkodás nem indít meg senkit, a végén az egészből csak a szánalmas látvány marad. Ady háborgásaiból indultunk ki, pedig ő még csak a Trianon előtti állapotokat ismerte.

És azért a helyet, a környezetet is…

A környezet, az akkor is Kelet-Európa volt, aki nem hogy a veszteségeit, de rendszerint még diadalait sem bírja megemészteni. A győztes errefele nem tud mit kezdeni a zsákmányával, azzal együtt is rendszerint szegényebb marad, mint az, akit kifosztott, ez pedig mérhetetlenül bosszantja, és csak tovább fokozza sérelmeit. Errefelé a politikai gondolkodás mindig a vesztesé, rabja ósdi területi eszményeknek, egy rendszerint hamis, ábrándos nemzetképnek, holott a prosperitásnak egy idő óta már másutt keresendők a mutatói. A térség kisugárzásától mi sem maradunk mindig mentesek. Szívesen élcelődünk egyik vagy másik szomszédunk földhözragadt, anakronisztikus nacionalizmusa fölött, miközben az a szellem olykor-olykor közelünkben is fölgerjed, és – költemények, ódák tanúsítják – alig emelkedettebb azokénál.

Úgy tűnt, rég kinőttük ezeket…

Ilyesmit csak egy nagyon eredményes társadalom bír kinőni. A miénk még nem egészen az. Berlini tartózkodásom alatt ébredtem rá, hogy a jólét beköszöntével egyszerre száműzetett a gondolkodásból a faji szupremácia eszméje is, és hogy egy nemzet mennyi figyelemmel képes ápolni közös lelkiismeretét. Múltkorjában a német–francia határ közelében éltem néhány hónapon át, és a sárga irigység emésztett látván, hogy ezek itt már soha többet nem fognak egymás torkának esni. A prosperitás két emberöltőnyi ideje alatt az indulatok, elfogultságok a határ mindkét oldalán elpárologtak. Mifelénk, keletibb tájakon még az öröklött frusztráció érzése működik, amikor az örökös deficitet a képzelet területein kívánja kompenzálni. Amikor a nemzet méltóságának éppen hiányoznak a kézzelfogható, megtapasztalható jelei, akkor keletkeznek az erről szóló legendák. A deprimáló társadalmi környezet az embert álmodozásra készteti, hajlamos a nemzetet, szerepét, jelentőségét valami mitikus derengés színein át szemlélni, csakhogy a végén mindig ugyanott ébred, és ugyanolyan toprongyosan. Láthattuk egészen közelről, éppen egy szomszédos diktatúra elszánt igyekezete nyomán, mennyire szánalmasak egy ilyen homokra alapozott doktrína lírai aláfestései. A jogos büszkeséget az ember rendszerint visszafogottan, szerény méltósággal viseli.

Korábban azt kérdezted, erkölcsi válságra gondolok-e. Sajnos, annak a jelei között élünk. Tíz évvel a történelmi fordulat után, megszabadulva a hazai és az idegen elnyomás rettenetes terheitől, nálunk a köznapi élet infrastruktúrája még mindig egészen kezdetlegesnek tűnik. Valami elképesztő komolytalanság homálya lebeg a közállapotok fölött. Hogy kerüljem a politikai példákat: képzelj el egy országot, ahol a pénzszállító páncélautó sofőrje évek óta körözött személy, a repülőtér biztonsági személyzete rendszeresen fosztogatja az őrzésére bízott értékeket – nem egyetlen megtévedt ember, hanem mind a tizenkettő –, és alig múlik el hét, hogy rendőrök le ne tartóztatnák saját közbűntényes kollégáikat. Nem túl vicces állapot ez, holott egy bohózat belső világához áll a legközelebb. Vagy itt van a pénzügyi ágazat szűnni nem akaró, szemérmetlen, ám nem törvénytelen önjutalmazása, mérhetetlen önkielégítési vágytól fűtött ünnepi maszturbációja, a populáció pedig csak zavartan, eltátott szájjal asszisztál saját kifosztásához. Amíg a köztulajdon elherdálásáért, a hűtlen sáfárkodásért jutalom jár, méltán feltételezhető, hogy mifelénk a bűn megítélése is más. Mindennapos botrányaink a válság érzetét keltik, nem a biztonságét, végzetesen aláássák hitünket, önbizalmunkat, és ez legvégső soron az identitásunkat érinti. Az ember kínjában csak fohászkodik, ugye, de becsszóra, nem mi vagyunk ezek, mert ha mégis, akkor piszkosul át lettünk verve, hiszen a nemzet erényeiről még valami egészen mást tanítottak nekünk.

Az a közjogi méltóság, akire a dolog hatáskörileg tartozik, ezt a röstellnivaló állapotot már évekkel korábban megideologizálta, miszerint meg kell tanulnunk együtt élni a bűnözéssel. Kijelentése után még sokáig hivatalában maradt. Egy ilyen felülről érkező ajánlat maga a blaszfémia, ha arra gondolunk, hogy a polgári társadalmak történelme éppen arról szól, hogy nem kívántak együtt élni a törvénytelenséggel, és vívmányaikat folyamatos jogalkotással következetesen megvédték. Erre nézve több ezer évvel ezelőtt már komoly kezdeményezések történtek. Demokrácia általában ott honol, ahol a törvények igazságosak, azokat betartják, nem is kijátszhatók, és a vétségeket következetesen megtorolják. Ha ezt elfogadjuk, úgy látszik, Magyarországon nem tisztázódott alapfokon a demokrácia fogalma, én pedig emiatt mérhetetlenül szégyellem magam, függetlenül attól, hogy ilyen-e ennek a térségnek a természete vagy sem.

Miért, milyen ennek a helynek a természete?

Nem kell szó szerint venni, amit most mondok, de nekem az a sejtésem, hogy itt a földrajzi koordináták sem kedveznek a bölcsességnek, a jókedvnek. Gyanítom, a domborzati viszonyok is bizonyos fokig determinálják az erkölcsöt, vérmérsékletet. És akkor, megvallom őszintén, bár egyesek agyba-főbe dicsérik, nekem valami nem stimmel ezzel a Kárpát-medencével, annak is a laposabbik felével. Amennyi melegség képes áradni az idillikus tanyavilágból, annyi sivárságot, közönyt hordoznak azok a vékony szelek, amelyek a pusztán időről időre föltámadnak. Petőfi szerette, és még sokan mások is, de biztos nem ők vannak többségben. Mégis, majd minden héten akad egy-egy háborodott elme, aki hazánk lehetőségeit, kilátásait Svájcéihoz méri. Sajátos szemlélet, kétségkívül. Ami készségeinket, adottságainkat illeti, nekem kis hazámról, kellős közepén ezzel a hol belvízzel, hol aszállyal sújtott, kilátástalan, apatikus lapállyal és a kiapadhatatlan bazmegezéssel, Svájc a legeslegutolsó hely, amely eszembe jut. Inkább azon tűnődöm egyre gyakrabban, hogyan lehetett itt ezer évig kibírni. Úgy látszik, így: testi, lelki állapotunk mutatói a legrosszabbak a földrészen. Nem lenne különösebb vétek ennek az okát is lázasan kutatni. Erdősíteni kellene itt nagy eltökéltséggel, de hogy az ördögbe, amikor még meglévő ligeteinket is irtják, tarolják, gyújtogatják. Sajnos, a kiesebb tájak ezer évvel korábban már jobbára foglaltak voltak. Mi pedig területeink szebbik felét sem bírtuk megtartani. Most már azért jó volna, ha legalább ez a kevés megmaradna. És persze, olyan belső viszonyokkal, amelyek arra késztetnek, hogy Svájctól való távolságunk világos tudatában is tudjuk ezt a helyet nagyon szeretni. Ahhoz pedig már régen, de legkésőbb a legutóbbi történelmi fordulat pillanatában le kellett volna fogni a lelketlen fanyűvők kezét, és azokét, akik a fanyűvők érdekeit pártolva folyamatosan belekotyognak a jogalkotásba, vagy éppen késleltetik azt, mindazokét, akik gyöngeségeinket lelketlenül kihasználják. Ha nem áll be ezen a téren fordulat, mondjuk holnap, de legkésőbb holnapután kora reggel, kellő önvédelem híján, a kifakult tájról, kifakult érzelmekkel és megrendült identitással lassacskán már a déli órákban kezdünk elszivárogni.

Azt hiszem, most megint a tanulópénzt fizetjük, nekünk odafönn úgy látszik, mindent drágábban mérnek, és a késedelmi pótlékot is könyörtelenül behajtják. A szabadság csak az idő függvényében az, ha valami nem történik meg idejében, azzal egy másfajta rabsághoz kerülünk közelebb. A polgárság, amely még úgy-ahogy birtokában volt az önvédelem gyakorlatának, jószerével kipusztult, még mielőtt emlékezetét jó kezekben tudhatta volna, és a végén – ez újra a folyamatosság hiánya – már nem is volt kire átruháznia…

Pedig értékeinket, egyáltalán a kultúránkat van okunk félteni, mégpedig a meggyőződés nélküli hatalmasságtól, a rideg pragmatizmustól, a tudatlan pazarlástól, mindattól, ami gondolkodásunkba, erkölcsi állapotunkba eddig is csak hanyatlást hozott. A most kialakulóban lévő új középosztályban a nemzet nemesebb hagyományai már alig-alig élnek, elképzelni is riasztó, hogy ennek az éppen tollasodó rétegnek az erkölcse és életszemlélete fog a közgondolkodásra, intézményeinkre és a jogalkotásra rátelepedni. Hiszen az ország morális infrastruktúrája már ma is siralmas állapotban van.

Reklámok
Címke , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: