Az IRODALMI JELEN ONLINE újra leközölt egy 2007 augusztusában megjelent szöveget. A szöveg címe: Tíz tétova tanács Egy Szerkesztőtől, szerzője pedig Jász Attila.

“[I. NE ÍRJ]

I. 1

Ne írj,
ha mégis, csak akkor, ha nagyon muszáj,

különben fabatkát sem ér, amit csinálsz,
eldobhatod,

és senki sem hozza vissza,
mert

teljesen esélytelen vagy az ismert, nagy nevekkel szemben,
de éppen ez az előnyöd is, hogy ne olvasatlanul süllyesszenek el

a folyóiratok havi szövegzúzdájában,
hanem esetleg olvasatlanul van esélyed megúszni mindezt,

hidd el, ez nem kevés.

[...]

[III. ÍRJ]

Hát írj, de csak akkor,
amikor már nem tudsz nem-írni,

hisz jól emlékszel te is,
amikor verset ír az ember, nem írni volna jó…,

ez pontosan így van,
és amíg ezt nem érted meg, nem érzed, nincs értelme írnod,

inkább ülj ki a teraszra egy üveg borral, hívd meg a barátaidat egy-két korsó sörre,
vagy fuss néhány kört, esetleg menj le a térre focizni,

s ha mindez nem segít,
akkor írj.”

A teljes szöveg.

Furán sikerült a tegnap esti Bretter kör. Egyrészt a hatalmas tömeg meg a hétvégén összeszedett megfázásom miatt már az elején úgy tűnt, hogy jobb lesz az első öt perc után elhúzuni. Aztán mégis maradtunk. Elkezdődtek a felolvasások meg a villámszavazások, és szikráztak, röpködtek a közhelyek, ragrímek meg – amint később kiderült – az Ady és Szálinger Balázs szövegek.   

(Az Anonymus Bretter kör lényege, hogy bárki felolvashatja az általa hozott szövegeket, anélkül, hogy megnevezné a szövegek elkövetőjét, majd a közönség megszavazza, hogy a felolvasmányok a mennybe, purgatóriumba, esetleg pokolba kerüljenek. Miután minden szöveg felolvasásra kerül, felfedik az elkövetők kilétét.)

Elsősorban, mielőtt rátérnék az est személyes vonatkozásaira, mindenképp gratulálnom kell a szervezőknek. Egyrészt a rengeteg résztvevő, amit én ugyan negatívumként éltem meg, de a kör szempontjából mindenképp pozitívum, másrészt a felolvasóknak kiosztott könyvjutalom – szerintem – remek lépés a kör színvonalának(?) emelése és komolyságának hangsúlyozása irányába.

És a személyes rész:

Mivel született az utóbbi időben egy negyon rövid prózám, amiről senkivel sem sikerült érdemben beszélgetnem, gondoltam bedobom a nagyközönség elé, hadd döntse el a plebs, hogy mit ér.

Persze túl egyszerű lett volna, ha csak simán felolvasom a szöveget, ezért komoly összeállítással jelentem meg a körön. Először is két versemet olvastam fel, gondolván ezek úgysem számítanak, szavazzák csak a pokolba őket, hadd legyenek elégedettek. Aztán három haiku következett, a közönség megzavarása céljából, majd az év elején megjelent, a tavaly nyári El Caminomról szóló haibunnal folytattam, ezzel áttérve a líráról a prózára. Ezután következett A szöveg, aminek nagy hirtelenjében és jobb híján A sötétség szolgáinak természetéről címet adtam.

Maga a felolvasás a terv szerint alakult, csak éppen a közönség nem mutatott semmiféle hajlandóságot, hogy beszálljon a játékba, és úgy viselkedjen, ahogyan én terveztem.

Az történt ugyanis, hogy az első vers (Hitelbe el) nem került a pokolba, hanem – nem emlékszem pontosan – vagy purgatóriumba vagy a mennybe került. A második vers (Madarak röptéről és fogásáról) pedig, egyenesen a mennybe jutott.

A haikuk testületileg purgatóriumba kerültek, és őket követte a haibun is, aminek a végén – az előző haikuk által elért eredmények miatt – inkább nem olvastam fel a záró haikukat.

Végül sor került A szövegre is, ami – megint nem emlékszem ponrosan – talán a pokolba került. Mondhatom: veszettül elégedett voltam az eredménnyel.

Az eredmények és írók kilétének kihirdetése után felmerült, hogy ha minden szövegem olyan jó, mint a felolvasottak (különös tekintettel a madarakról szólóra), akkor megérnének egy Bretter kört. Mit mondhattam volna? Persze hogy olyan jók, mivelhogy csak ezek vannak.

Ja, mivel arra számítottam, hogy kb. 10-12 ember lesz vittem magammal nyomtatott példányt az összeállításból, hogy a szövegek érthetősége még véletlenül se az én felolvasási képességeimen múljanak. Ezeket végül nem osztottam szét felolvasás előtt, viszont felolvasás után többen is igényelték a szövegeket, így az est végére mégiscsak megfogyatkozott a nyomtatott anyag.

Lényeg a lényeg: ha furán is sikerült, de jó kis este volt. Soha rosszabb Bretter kört!

A tegnapi Bretter Körön felmerült Hobo neve is, így azt hiszem alkalmas a pillanat arra, hogy belinkeljek két cikket az új, Circus Hungaricus című albumáról.

Mindkét cikka PRAE.HU oldalon jelent meg. Az egyik egy ajánló/vélemény, a másik pedig egy interjú Földes Lászlóval.

És, hogy ez miért lényeges? Mert szombaton – bár minden észérv ellene szól – cirkuszba, pardon, circusba megyek. Utána meg talán valami bejegyzés félét is hegesztek az albumról meg az előadásról (ha már könnyelmű ígéretet is tettem rá…).

Újabb Bretter Kör zajlott le ma este a Bulgakov pincéjében. Ezúttal a kör vendégeként Varga Nándort, díszvendégként pedig nem mást, mint Lalit tisztelhettük, aki (vissza is) élt becsülettel a státusával.

Nándor egy gitárral, és néhány szöveggel felfegyverkezve érkezett a helyszínre, és, ha a szövegek csiszoltságával nem is, de a naivitásukkal és a zenei aláfestéssel (nagyjából) lenyűgözte a közönséget.

Szóval a lényeg, hogy az erősen felejthető szövegek mellett elhangzott három dal is, ami megmentette az írót/előadót és az estét is (bár Lali mindent megtett, hogy ez ne így legyen).

A sanzon-szerű dalok alatt felötlöttek bennem Cseh Tamás és Bereményi Géza dalai, de aztán elhessegettem a gondolatot, mondván: talán mégsem kellene őket felhozni, kiforratlan ez még. Végül felhozták helyettem mások, de a végkövetkeztetés csak az maradt, hogy -bár szerzett néhány kellemes percet – az est vendégének még sokat kell fejlődni a zene, és még többet az irodalom terén.

Mindent összevtve, kellemes estén lehet túl a Bretter Kör közönsége, és bízom benne, hogy Nándor is pozitívumként éli meg az eseményt. Ha csak töredéke megvalósul az est során ki nem mondott, mégis elhangzott ígéreteknek, akkor a kolozsvári kocsmai élet egy újabb, helyi szinten remek előadóval gazdagodhat.

Sok sikert!

Akkor íme még egy bejegyzés a mai napra:

Ritkán reklámozok az irokor.hu-hoz (bármennyire is) kötődő projekteket (pl. arról sem írtam, hogy most jelent meg a második félévi Írókör antológia), de egy bizonyos blogot, illetve az egyik bejegyzés alatt kialakult “érdekes jelenséget” nem hagyhatom szó nélkül.

A szóban forgó blog a mindennapramese.blog.hu, a bejegyzés pedig ez.

A blogról annyit, hogy egy kedves ismerős és írókör tag, Sümegi Attila (raves) indította, és minden nap feltölt rá egy rövid történetet. Van, hogy van tanulság, van, hogy nincs, de mese az mindig… van.

A Legszebb is egy ilyen kis történet, egyszerű, kedves és némileg közhelyes, de pont ezért fajdalmasan valóságosnak tűnik. Eddig nem is lenne semmi gond vele, sőt a bejegyzésre sem ragadtatnám magam miatta viszont az, hogy sikerült 44 (szinte) teljességgel minősíthetetlen hozzászólást begyűjteni az iromány alá, az már megdöbbentő.

Elkeserítő, hogy az embereknek erről a  pár sorról az jut eszükbe ami, és, hogy néhány hozzászóláson belül előkerülnek a segílyezés és társai. Mindezek mellett, az, hogy van aki a történet után a: “kicsinek is lehet örülni” következtetést vonja le, végképp arra kényszerít, hogy értetlenül, és tátott szájjal bámuljak a képernyőre.

Hova kerültem?

Az Új Akropolisz ismét meghírdeti mesepályázatát:

A számítógépes szuperhősök, robotemberek és űrlények korában vannak a tarsolyodban valódi, hiteles emberi értékeket ábrázoló történetek?

Ha még nem vetetted őket papírra, vagy nem kattogtak a billentyűzet gombjai az ujjaid alatt…
Ha az asztalfiókodból előkerülhetnek félbehagyott, félkész vagy már majdnem befejezett, de egy ideje ott lapuló írások…

A XVI. Történet- és mesepályázatunkra olyan írásokat várunk, amelyek megragadják az erkölcsi értékek szerepét korunkban – vagy bármely más képzelt vagy valós történelmi korban –, és segítenek a ma emberének az igazság, szépség és jóság keresésében.

Bővebben

Hétvégén is sikerült folytatni a pénteken elkezdett olvasgatást, tallózást, így végre a TEDig is eljutottam. Rengeteg érdekes előadás került fel az oldalra az elmúlt időszakban, most mégis csak kettőt ajánlanék. Egymás után érdemes megnézni őket, legalábbis szerintem, mert bár mindkét előadásnak megvan a maga tanulsága és mondanivalója, együtt – egymást erősítve-gyengítve, egymáson túlmutatva, és szembeállva egymással – egyébről és többről és szólnak, mint külön-külön.

Az egyik előadó Mallika Sarabhai, egy indiai előadóművész, aki a művészet és ma világának kapcsolatáról beszél (pontosabban: ad elő). A másik előadó Mike Rowe, aki a Dirty Jobs című reality show szerű valami arca. Ő a kétkezi munka és a mai világ kapcsolatát boncolja, a saját szemüvegén keresztül.

Mallika Sarabhai:

<

Mike Rowe:

Mivel a néhány hónapos rohanás után végre egy lazább nap is került a munkahelyemen, az időm nagy részét mindenféle irodalmi (és nem csak) folyóirat, internetes változatának böngészésével töltöttem. (Remélem e vallomás nem juttat a blogjaik miatt kirugott egyének sorsára.)

Sok érdekesség mellett, a Forrás folyóirat, neten fellelhető utolsó számában találtam rá VNP egy, a kolozsvári (kocsmai) irodalmi életről szóló írására. Az írás kicsivel korábbról indít, mint ahogy én – ha csak mértékkel is – szemlélőként részese lettem volna ennek az “életnek”, és egészen ez év májusáig követi a történéseket, változásokat.

Szó van benne Bretterről, Előretolt Helyőrségről, alternatív irodalmi csoportosulásokról és egyebekről is… akit a kolozsvári irodalmi élet érdekel, és nem követte közelről az eseményeket, annak ajánlott olvasmány.

Polar Obsession

a friss Látóban egy újabb , a DrámaPályán díjazott mű: Függés (1, 2), valamint aminek még kifejezetten örülök az néhány új Muszka Sándor vers. Pl. ez:

Egy városnak még
Valahol lenni kell
Egy háznak egy lánynak
Hogy visszatérhess majd
Ágynak párnának
Maradj maradhatsz…
Ha késő november s fegyverek
Füstjét torkodban
Kövülni érzed
S utad magad már
Nincs hogyan
Egy háznak egy lánynak
Hogy visszatérhess majd
Egy városnak végül
Valahol lenni kell.

(Nincs hogyan)