Az október 10.-én megjelent Helikonban szerepel Szőcs István, Illendő-e olybá tűnni? című írása. Jelen bejegyzés (többek közt) ezen cikk hatására született. Nem célja szembe helyezkedni az íróval, vagy kritikát megfogalmazni bármivel szemben, ami a cikkben szerepel. Sokkal inkább egy általam készített, személyes jegyzet, aminek a cikk mellett, kézzel odafirkantva lenne helye, de, mert ott nincs elég hely, és egyébként sem olvasná senki (“Micsoda különbség.” – naugye?) ezért inkább majd itt.
Érdekes cikk. Maszkok – gátlástalanság, fenyítés – megalázás, kb. ezekkel a dolgokkal foglalkozik, persze kihallszik belőle elég erős, bizonyos aktuális események kapcsán érzett csalódottság(?), vagy talán inkább elborzadás. Nehezen találom a megfelelő szót az átadni kívánt érzés leírására. Gondolom főleg azért, mert bár érzem a célt, az irányító gondolatot a cikk mögött, de a hasábokról nem teljesen az jön le, aminek jönnie kellene.
A fenyítés – megalázás, megaláztatás, megalázottság vonal, illetve a cikk végén levont következtetés(?) sántít leginkább. Az persze teljesen egyértelmű, hogy bárkit pórázon vezetni, botozni, vagy bármilyen formában kiszolgáltatott állapotba hozni megalázó. A kérdés az, hogy a nagyjából egyazon súlyossági kategóriába sorolható testi fenyítéshez használt eszközök változtatnak-e, és ha igen hogyan a megalázottság mértékén. Persze ennek a vizsgálatához el kell dönteni, hogy lehet nagyon, illetve kevésbé megalázni valakit, de én úgy gondolom, hogy lehet (és mert az eredeti cikk írója is így gondolta, ezért eszem ágában sincs ezt megkérdőjelezni.)
A cikk alapján lényeges különbség van pl.: a bottal, a kardlappal, illetve az ostorral (a cikkben korbács) történő fenyítés között. A bot és kardlap közötti (vélt vagy valós) különbséget egy idézett rendőrfőtanácsos szavai érzékeltetik legjobban:
Ha kardlappal sújtanak az ember vállára, hátára, érzi a hatalom keménységét, de nem azt érzi, hogy állattá degradálják! Igen, inkább vágják össze-vissza az embert, de ne üssék bottal, mint egy kutyát!
Ezek után, már a cikk végéhez közel szerepel a következő, az ostort taglaló történet:
A lovas nomád kultúra hatalmi műszere a korbács. Már a régi görögök is feljegyeztek egy felettébb tanulságos történetet: a szittya férfiak hosszas hadjáraton voltak, huszonnyolc hosszú évekig. Közben a szolgák otthon fellázadtak, beültek az uralomba, feleségül vették asszonyaikat. Mikor uraik visszatértek, fegyvert ragadtak és harcvonalba sorakoztak ellenük. A szittya vezér fennszóval így kiáltott: kardot ezek ellen? Vegyétek elő a korbácsot! Nagy ostorcsattogtatással a szolgahadra rohantak, azok szétfutottak. És még jó két és félezer éven át szkíta, mongol, tatár, kozák korbáccsal rendészkedett, vízágyú, könnygáz (és könyvgáz) helyett, végig a sztyeppén, fel a nagy hegyekig…
Arra azért felhívnám mindenki figyelmét, hogy a bot elsődleges szerepe – legjobb tudomásom – szerint nem az ember és az állatok viszonyának rendezésére szolgált, vagy ha igen, akkor is az önvédelemre került a hangsúly. Ugyanekkor az ostort, bár fegyverként is használták (és nem is akárhogyan), de elsődleges feladata az állatok (pl.: marhák) terelésének megkönnyítése volt. Szóval elképzelhető, hogy romantikusabbnak tűnik az ostorozás a botozásnál, viszont az állattá degradálás sokkal egyértelműben jelenik meg. Elég csak a szittya vezér idézett szavaira gondolni: “kardot ezek ellen?”
(Egyébként, ha már szóba került az állattartás, illetve a jószágok, marhák terelése, érdekes lehet elképzelni az elnökeinket, vezetőinket, vagy akár csak az igazán jó marketing szakembereket ostorral a kezükben. Igen, csattogtassanak is, úgy az igazi. Már csak ennyi hiányzik…)
Lehetne tovább osztani, hogy milyen fenyítő eszköznek van kedvezőtlenebb hatása az ember méltóságára, de figyelembe véve a cikk maszkokról, maszkurákról, illetve gátlástalanságról szóló részét már rég rossz helyen járunk.
Aki maszkot, álarcot húz annak általában rejtegetni valója van, az fél. Az álarc viseletének egy másik oka (és most hadd ne taglaljam az álarcos bálokat) a közlés. Legtöbbször pedig ezt közli az álarc: “Félned kell tőlem!”
És akkor most képzeljük el az álarcos, fekete egyenruhába öltözött (a fekete színről, ruháról, zászlóról is szól a cikk), fegyverrel felszerelt rendfenntartókat, majd a velük szemben felsorakozott rend(?)bontókat(?), akik ugyancsak álarcot, de legalábbis az arcot eltakaró csuklyát viselnek.
Számít itt, hogy ki mit szorongat közben? A félelem és a megfélemlítés, az egyén eltiprásának szimbólumait felvonultató táborok összecsapásánál lehet még méltóságról, megalázásról beszélni?
Lehetünk ilyen körülmények között zergék? vagy békák legalább? vagy maradunk ahol vagyunk…
A béka segge alatt?!
